4. fejezet

  Sziasztok drága olvasóim!

 Sajnálom, hogy egy napot késett a rész, de sok minden közbe jött és a wifi sem működött és működik túl jól, így most a notebook-om helyett a régi-régi számítógépünkről írok. Remélem tetszik a rész, sokat törtem a fejem, mit is írjak bele.

 Jó olvasást kívánok mindenkinek,

Alice.

A megbocsátás felejtést is jelent. Francine Rivers

 Akármerre is néztem, mindenhol csak a fölém magasodó fákat láttam. Rajtam kívül senki sem volt az erdőben, ahol olyan hideg volt, hogy meg lehetett fagyni. Térdig érő köd lepett el mindent. Én csak mentem előre, mintha keresnék valamit, amit meg kell találnom. Mindig, mikor 1 fa mellett elsétáltam és furcsa, távoli hangot hallottam, felkaptam a fejem. Nem tudtam, honnan jön ez a hang és mit akar, de azt tudtam, hogy nem szívesen találkoznék vele. Megráztam a fejem és egyre gyorsabbra vettem a tempót.
  -  Kayden... Kayden... - a hang egyre ismerősebben csengett, de még mindig nem tudtam volna megmondani, kié lehetett. Olyan volt, mintha víz alól jött volna.
 A következő pillanatban egy kis patak vagy folyó partján álltam már. A víz nyugodt volt, tükrözte a fákat s a körülötte elhelyezkedő sziklákat is. Leguggoltam, hogy merjek egy kicsit a markomba, de még mielőtt kettőt pisloghattam volna, anyu jelent meg a víz fölött. Olyan volt, mintha egy szellem lenne, amit azokban a filmekben vagy sorozatokban szoktam látni, amit néha megnézek. Megijesztett.
  -  Vigyázz, Kayden! Óvakodj tőle! - Hangja óvatosságra intett, de nem tudtam, miért mondta és hogy mi ennek az egésznek az értelme majd egy hirtelen mozdulattal a semmivé foszlott és a szemeim felpattantak. 

 Még mindig alig kaptam levegőt az előbbi álmomtól. Ágyamban felültem és gyors tempóban lélegeztem. A szívem vadul vert, az agyam meg kereste a válaszokat az álmommal kapcsolatban, de sajnos mindhiába. Minél hosszabb ideig gondolkodtam azon, amit álmodtam, annál inkább összekeveredtem s a végén inkább úgy döntöttem megpróbálom kiverni a fejemből az előbbi képeket még ha nehezen fog menni, akkor is.
 Egyik lábamat követte a másik. A padló hűvösen érintette a talpamat, mire kissé összerezzentem, majd beleléptem a papucsomba és pizsamában a fürdő felé indultam, hogy megmoshassam az arcomat és egy kicsit felébresszem saját magam. A tükörbe nézve elborzadtam a hajamon, hogy ennyire össze tud kuszálódni az este folyamán.
 A szobámba visszatértem s ruha után kutakodtam. Rövid farmersort és egy kék, egyszerű s hozzám simuló póló mellett döntöttem. Ez tűnt a legegyszerűbb választásnak és amúgy sem szerettem volna elmenni sehova sem. Mára nem voltam beosztva és nem is kellett sehova sem mennem.
 A földszinten nagy volt a rendetlenség. A tányérok elmosogatatlanul ott hevertek az asztalon vagy a mosogatóba. Mivel nem volt semmi kedvem sem mosogatni, csak beraktam őket a gépbe és elindítottam. A hűtőből elővettem a joghurtot és elhúztam a szám, mikor láttam, hogy a kukát is ki kell vinnem a szemeteshez, ami a kocsifelhajtóm mellett állt már majdnem teljesen tele. Morgolódtam magamban és szitkozódtam is. Gyorsan befejeztem a nem túl tartalmas reggelimet és felfogtam a szemeteszsákot. A bejárati ajtó felé közeledve hallottam meg, hogy valaki a házam előtt parkolt le.
 Meglepődve álltam meg a verandán ugyanis a jól ismert fekete Mercedes-ből pattant ki a nagybátyám. Nem hittem a szememnek, pislogtam párat és próbáltam magamhoz térve. Robert, aki anyám legidősebb fiútestvére volt, elsőként tagadott ki a családból. Tulajdonképpen ő indította el azt a lavinát, ami miatt már senki sem kedvelt sem anyám, sem pedig apám családjából. A haragom, amit utána éreztem, mintha ki akart volna törni magamból. Nem tudtam türtőztetni magam, a legszívesebben nekirontottam volna és a fejéhez csaptam volna a szemetet, amit még a kezemben tartottam, de mivel megtanítottak a jó modorra, megráztam a fejem és csak egy igen velős kérdést tettem fel neki.
  -  Mit keresel itt? - Ő már a lépcső tetején állt. Közelebb mentem, de nem akartam sokáig időzni a zsákkal a kezemben.
  -  Beszélnünk kell valamiről, Kayden! - Mondta diplomatikusan.
  -  Nincs miről beszélnünk! - Szúrós szemekkel néztem fel rá és ellöktem az utamból, hogy kikerülhessem és hogy elérhessek a nagy szemetesig.
  -  Nézd, sajnálom, ami történt... Nem kellett volna úgy viselkednem ahogy, csak... csak engedd meg, hogy bent folytassuk! - Kérte, de mintha valami más is lett volna a dologban.
  -  Menj el innen, amíg még szépen mondom! - Hadartam és már a szívem is egyre gyorsabb ütemre váltott. Egyre gyorsabban szeltem át a kettőnk közti távolságot és egyre biztosabb lettem abban, hogy semmi keresnivalója sincs itt.
  -  Anyádról lenne szó - mondta miközben egyre kétségbeesetten próbált meggyőzni. Végül aztán feladtam, de csak az miatt, mert az anyámat is felhozta. Nem szóltam egy szót sem egészen addig, amíg be nem mentünk és az étkezőben lévő asztal mellé le nem ültünk.
  -  Nos, mit akartál? - kérdeztem.
  -  Anyád megkért engem, hogy adjak át neked egy levelet - mondta, mire elkerekedtek a szemeim. Zakója belső zsebéből előhalászott egy kis borítékot, amiben mintha lett volna valami. Rob letette az asztalra és felém csúsztatta, azonban félúton megállt. - Azt is mondta, hogy te érteni fogod, amit írt. Lehet nem azonnal, de egy idő után biztosan rájössz az értelmére - szemeiben az őszinteséget láttam csak kirajzolódni.
 Remegő kezekkel nyúltam a boríték felé. Nem mertem felbontani, addig nem, amíg Robert is itt tartózkodik. ráadásul ennyire közel.
  -  Akarsz még valamit? - kérdeztem.
  -  Igen, lenne itt még egy dolog... - mély levegőt vett, mintha próbálna erőt venni magán. Mintha nehezére esne a szemembe nézni. Eddig még legalábbis nem sikerült neki. - Emily és én szeretnénk, ha hozzánk költöznél - elkerekedett szemekkel bámultam vissza rá.
  -  Hogy mi? - nyitva maradt a szám az előbb hallottaktól. Hátradőltem a székben és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez a valóság, mert ha úgy lenne, akkor biztosan megbánná Robert az előbbi kijelentését.
  -  Szeretnénk, ha odaköltöznél hozzánk - megismételte újra, mire én kezdtem azt hinni, hogy teljesen elment az esze.
  -  Nem fogok egy olyan helyre költözni, ahol nem látnak szívesen - hadartam. A szemeimbe könnyek gyűltek és már kezdtem összeomlani. Ezzel a kéréssel, mintha egy lavinát indított volna el bennem a nagybátyám. Egészen eddig azt hittem, hogy ő utál a legjobban, hogy látni sem bír és hogy engem okol a történtek miatt - részben én is magamat hibáztatom, de a család többi tagjának nem az lenne a dolguk, hogy megvigasztaljanak? Hogy támogassák egymást a legnehezebb időkben is? Erre most ideállít és még csak azt sem mondja, hogy kezdjük újra, hogy felejtsük el azt, ami történt. Csak egy ócska bocsánatkéréssel azt akarja elérni, hogy odaköltözzek hozzájuk? Nem fog rajtam csúfolódni mindenki.
  -  Tényleg saj... - félbehagyta a mondatot, mert kopogást hallott az ajtón.
 Felálltam, a székem hátratoltam és elindultam a bejárati ajtó felé. Kinyitottam az ajtót és szerencsémre Jake állt előttem. Elmondani sem lehet, mennyire örültem most neki. A lehető legjobbkor kopogott be félbeszakítva az előbbi bájcsevejem a nagybátyámmal. Szemeimbe könnyek gyűltek, amiket nem állt szándékomba kiengedni.
  -  Szia, Kay! Zavarok? - kérdezte, mire én elnevettem magam és hálát adtam Istennek, hogy ilyen jól időzített.
  -  Nem, dehogy... a nagybátyám úgy is indulni készült - hadartam és hátranéztem a vállam fölött. Ekkor vettem észre, hogy már Robert is felállt és a hátam mögé magasodva bámulta az új szomszédomat.
  -  Majd később hívlak! - Méltatlankodott kicsit és sértődöttnek tűnt, ami engem nem nagyon tudott érdekelni. Minél előbb távozik, annál jobb. Jake előtt egy másodpercre megállt és kissé zsémbesen nézett rá. Mintha nem tetszett volna neki.
  -  Biztos nem zavarok? - kérdezte.
  -  Biztos - elmosolyodtam és megköszörültem a torkomat. A hangom már kezdett elmenni, kicsit darabos volt, rekedt.
  -  Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, lenne-e kedved eljönni velem a városba. Nem ismerem még és kellene egy-két szerszám.
  -  Felőlem indulhatunk, csak kérek két percet - mondtam és intettem, hogy jöjjön be. Miután már az étkezőbe értünk, kértem, hogy foglaljon nyugodtan helyet és megkérdeztem, kér-e valamit. Eközben kivettem a mosogatógépből a tányérokat és a levéllel a kezemben elsiettem a szobámba. Raktam magamhoz egy kis pénzt. - Oké, én már kész vagyok - mondtam.
  -  Rendben - féloldalas mosolyra húzta a száját és elindultunk. Bezártam az ajtót és átsétáltunk hozzá.
 A motorját már előbb kiállította a garázsából, így már csak fel kellett pattanni rá. Egy sisak volt, amit odaadott nekem s segített is felvenni. Megpaskolta az ülést maga mögött és felsegített rá, majd a kezem a hasa köré kulcsolta. A kulcsot elfordította a zárban és már indultunk is a felfedező útra.

 Miután már mindent megvettünk, amire Jake-nek szüksége lett volna, hirtelen felindulásból megkérdezte, hogy nem lenne gond, ha egy kicsit kirándulnánk, mert már egy ideje meg akart nézni egy kis folyó parti stéget. Én beleegyeztem annak ellenére is, hogy lassan már be fog sötétedni. Nem tudnám megmondani az okát, de jobban megbíztam benne, mint a nagybátyámban vagy bárki másban, akivel az évek alatt találkoztam.
  -  Mért is ne? - mondtam és felpattantam a motor hátsó ülésére.
 Miután elindultunk, még nem tudtam, hogy a kis kirándulás Jake-nek legalább másfél órás utat jelent. Már az út mentén a világítás is be volt kapcsolva, kezdtem is kicsit félni. Azzal bátorítottam magam, hogy biztos nem egy baltás gyilkos motorján ülök. Ez a gondolat egy kicsit lenyugtatott és örültem, mikor végre lekanyarodott a főútról és a fák sűrűjébe vezetett. Pár perc kellett, mire elértük a folyót.
 A Hol már kezdett előbújni rejtekéből mire a motor hangja egyik pillanatról a másikra elhallgatott és leszálltunk róla.
  -  Megérkeztünk - mondta és a kezét nyújtotta, nehogy elessek a kidőlt faágakban. Hálás voltam érte. A hely ismerősnek tűnt és csak akkor jöttem rá, hol is vagyunk, mikor már a folyó partján sétáltunk. Bár ezt inkább lehetett volna tónak nevezni, mert nem volt túl hosszú.
  -  Ismerem ezt a helyet... azt hiszem - az emlékek egyszerre árasztottak el. A fejem lüktetett a sok képtől, ami egyszerre rohamozta meg az agyam. A szívem gyorsabban vert és már nem tudtam hol vagyok. Szédültem és hirtelen mintha a gyomrom is felkavarodott volna. A fülem sípolni kezdett. Próbáltam arra koncentrálni, hogy most nem kéne összeesnem, de nem nagyon sikerült talpon maradnom. A lábaim mintha zselatinból lettek volna, mintha nem tudták volna megtartani a súlyomat.
  -  Kay, jól vagy? - Jake hangját foszlányokban hallottam egy ideig, azután pedig mintha egy másik világba kerültem volna.
 Még mindig a folyó partján álltam, de már teljesen egyedül. A fehér köd, ami az álmomban is megjelent, most teljesen körülvett. Ugyanazt a távoli hangot hallottam és ugyanúgy fáztam. Minden egyes apró nesztől megijedtem és mikor megláttam anyám, ledermedtem. Nem tudtam mit mondhattam volna, mit tehettem volna. Meg akartam érinteni, de nem tudtam. Valami megakadályozott benne.
  -  Vigyázz, Kayden! Óvakodj tőle! - Egyre jobban távolodtam tőle. Az álmom és e között a pillanat között és az álmom között az volt csupán a különbség, hogy most nem a vízparton voltunk, azonban ő a következő pillanatban már semmissé vált, mintha csak ködből lett volna.
 A levegőt kapkodva vettem. Nem tudtam megszólalni sem. Jake riadtan paskolgatta az arcom és folyton a nevemet  ismételgette. Sokat kellett pislognom, mire rájöttem, hogy nem vagyok egyedül és hogy a hátam szúrja egy ág. Még mindig szédültem egy kicsit, de már jobban éreztem maga.
  -  Jobban vagy? Mi történt? - Jake láthatóan megnyugodott kissé.
  -  Jól vagyok, köszi... Nem tudom... - mondtam.
  -  Megijesztettél nagyon - arcán mintha a kételkedés apró jeleit láttam volna pár másodperc erejéig, amit gyorsan el is rejtett.

 Miután mindent megmutatott Jake, amit akart, elindultunk haza. Másfél óra múlva nagyjából már el is búcsúztunk egymástól és én éppen a szobámba tartottam lefeküdni. Már a pizsamámban voltam, mikor észre is vettem, hogy egy levél hever az íróasztalomon, amit még Robert hozott. Anyám levele volt. Odasétáltam és hosszas hezitálás után az ágyra ülve kibontottam a borítékot, amiben egy nyaklánc is volt. A nyakláncon egy "T" betű lógott, valószínűleg arany lehetett. A levélben pedig ez állt:

Drága kislányom! 

 Ha ezt a levelet olvasod, azt jelenti már nem vagyok melletted! Tudom, hogy egyszer be fog következni az elkerülhetetlen, de remélem, minél később!
 Sok dolog van, amiről még nem tudsz és ami még nem biztos, hogy kialakult benned. Olyan dolgok, ami később az életed fogja megváltoztatni, de ezt részletezni most nem szeretném neked, mert tudom, hogy a nagybátyád, Robert majd melletted fog állni és ha kell, megtesz bármit, hogy neked jó legyen. Egy valamit azonban el kell mondanom: nem mindenben voltunk őszinte veled. Régen üzletet kötöttünk valakivel, aki egy igen rossz ember - és az adósságunk a mai napig nem törlesztettük ugyanis nem is rólunk volt szó, hanem rólad. Remélem megérted majd, miért tettük azt, amit.  Nagyon szeretünk apáddal, és vigyázz magadra! Ne bízz nem mindenkiben és légy résen kedvesem. 

 Remélem meg tudsz majd bocsájtani,
Anyu és apu.